Ül-városi kéj
A holdudvarból a lény
Hálóját lassan leemeli.
Göndör; s tíz fenekén
Konyhánk homályba teríti.
Csönd - - lomhán szinte vállrakap,
S mászik a súroló elfele;
(Fölötte egy kis faldarab.)
Tüdeje hull lefele.
Sóletes rotyogás az égen.
Megállj, sólet, ne félj!
Leülj a város szélinél.
Megindulj, ringón, át időn s téren;
Egy kevés hold-oldatot gyűjts az éjben.
Mint az omlettek, úgy állnak
A tojásak.
De már
Készül hozzájuk a tömöttebb homár.
A szőlőgyárak ablakán
Kötél a szél
S a holdsugár.
A hold lágy fénye a kötél.
A boros szőlőszékeken
Szendereg, ’míg a munka él.
S a népek morogván szövik
A szőlőnek omló komlóit.
S odább, mint foltos remete,
Vast gyúr, cetet etet, csavart csűr
Visszhangzó családi hangár.
A komor föltámadás hangját
Bőrzik ezek a bűzelmek.
Egy csacska, botor palánta
Ki babonás, éjjeli úr,
Vasérceket lát, sőt fémjelet.
Bogarak hátán pöttyök a dominók,
Fényesen félelmes.
Fityfiritty.
Negédes motor a hombárban,
A földre ledőlt fa combjában:
Megnegédesíti
A sós morált.
Az úton hrendőr, hortyogó, hurkás.
Csöpp szórólapokkal egy félcédulás
Surranik át.
Kátyúnként araszol előre,
És mint a csacska palánta:
Fémjelzi útját klumpakopogása.
Omlott a lény a kocsma bejáratára.
(Ócsán leesett az ablakból.
Fuldokolva esett egy lámpára,
Napszámra virrasztott magába’.
Rásandított egy korcs italmérő,
S ő visszavicsorított balra.
De az buján, lépcsőfokonként felbuzgott,
És síri csendben leakasztotta.
Akkor, a hülyéje [meredek…]
Suttogva levizelt
Egy kóbor kutyát. Járt a szél.
Nagy, lógó nyelve vizet ér-
Ez, de nem nyeli be.)
[A laza szákok, mint tudjátok,
Némán úsznak, ha jön az ártány.]
A raktárban feneketlen ábra:
Az öntörvényű Vaslady
Piros és – de, de! – álmodik
Egy szebb jövőt a létformáknak.
Minden kedves, mindenbe’ bízz!
A korom országaiban
Kéményet pucol Kenéz.
S amott a Komár énekel
- ingyom és bingyom a köveken.
S tapír. Hagymászna. Macerál,
De indulni képtelen.
Kedves, aranyos, szelíd Mása!
Szenvedő epedők zokogása,
Ó, je!
Csung csüng mentakötélen,
S Osloban, oszlóban pénzt perkál kelletlen,
Búsan, ó, je!
Ül város kéje! Két szemem
Füstöl itt a szívemen,
Olvadoz bennem fémesen.
Ülő olló nem hasít hasat,
A kalapácsnak meg nincs penge,
- sikló penge éles éle,
Ó, je!
Az éj komoly, az éj nehéz,
Alszom hát én is, testvérem.
Ne üljön ránk olló-lelkű szenvedés,
Ne csipogjon még a kakas, ez a féreg.
