Szerda volt, valamivel hét után,
A Széna téri buszvégállomáson
Álltam sárgabuszra várva, sután,
És megláttam őt a villamoson.
Szürke dzskije volt, barna sállal,
A cipőfűzője színarany.
Én csak néztem őt leesett állal:
Vajon tényleg ízlésficama van?
Hisz nadrágja rózsaszín volt neki,
A zokniján néhány kék csík futott,
Szájából cigarettát tolt be-ki,
És közben a Moszkva térig jutott.
Fél nyolcat ütött a téri óra,
És én vágyakozva néztem őrá:
Őrá, a szürke dzsekis fiúra,
Orrára, sőt egész fejére.
Hatvannyolcan mentek el mellettem,
Mire a megállóig elértem.
Kiáltottam; rám nézett kelletlen,
És megvárta, míg cipőt cseréltem.
Halihó, mondtam, várj már egy szóra,
Szép időnk van, azt hiszem, húsz fok is,
Nem borzolódik az ember szőre.
Felelt: bocsi, a szád kissé csokis.
Az csak azért lehet, szóltam, mert én
Sárgabuszra várva uzsonnáztam,
És már a desszertnél tartottam én,
Amikor a villamosra néztem.
Szürke dzsekit láttam, barna sállal,
Alatta meg arany cipőfűzőt...
Francba a hülye időjárással,
Mondd, téged valaki fejbefűzött?
Szólt a szürke dzsekis fiú hozzám:
Pont egy ilyen lányt kerestem, mint te,
Aki nem kérdezi, van-e házam,
Autóm bőrülésén Vuitton-minta.
Kézenfekvő: kézenfogott engem,
Elvillamosoztunk a házához,
- Jer, megmutatom a kedvenc ingem! -
Azóta a postás minden nekem szóló levelet hozzá hoz.
